Annyira kettős nekem ez az apák-, meg anyák napja. 
Egyfelől persze tök cuki, hogy a totyogó ovisok előadnak valamit, aztán odaadják anyukának a papírvirágot, de akkor apukának miért nem?
Ő nem érdemel annyit? Csak azért, mert nincs vele folyton? Szerintem a legtöbb apa, ha tehetné, hát megtenné.

Egyrészt:
Szokták mondani, hogy a nő élete mennyire megváltozik, mikor anya lesz. 
Miért, a férfié nem?
Halkan súgom utána, hogy én ugyanolyan "előkészítő tanfolyamra" küldeném a férfiakat, mint a terhesgondozásra a nőket. És nem, ez nem büntiből lenne.
És NEM ANYUVAL EGYÜTT!!! Nem. Mert akkor úgyis a nő lesz a lényeg. Persze, szép dolog, ha valaki megtanul együtt fújtatni leendő gyermeke anyjával, de nem erről beszélek.
Legyen nekik is akárhány alkalom, amikor SZAKEMBERREL kibeszélhetik, hogy mi fáj, mit gondolnak, mit kell tenni, ha ilyen-olyan helyzet van, hogy milyen lesz, ha megszületik (úgysem olyan lesz, de mindegy).


Másrészt:
Ilyen alkalmakkor eszembe jutnak azok, akik elhanyagolják, bántják a gyermeküket.
Velük mi van?
Nekik is szól az anyák/apák napja? 
Őket is ünnepeljük?
MI van pl akkor, ha Pistike apukája veri az anyukáját, aki inkább minden nap eszméletlenségig issza magát, csak hogy ne érezze. 
Apuka ma nem veri meg anyukát?
Megdícséri magát, hogy igen, ez a nap azért különleges, mert ő APA?

Vagy mi van, ha anyuka hetente háromszor beugrik egy kedves ismerőséhez 1-2 órára, és utána kócosan hazamegy apukához, aki miután hazaért (nem kellett túlóráznia, mint szegény anyukának), megetette a gyereket, és leellenőrizte a háziját, vacsorát főzött.
Ez az anyuka májusban ott fog ülni párás tekintettel a suliban és átveszi az ajándék papírvirágot?
Megdícséri magát?

Vagy ott vannak azok az anyukák, apukák akik lepattantak hites társuk mellől, mert nem tetszett a buli, magukra hagyva őket 1-2-3-akárhány gyermekkel. 
Ők is szülők. Őket is megünnepeljük?

Nemtudom. Valahogy nem érzem, hogy ünnepeltetnem kéne magam, amiért a sajátomat szeretem és ellátom. Szerintem ez alap. Innen indulunk.
Ha majd tudok valami nagyon extrát, akkor kérem a kitüntetésemet.

 
Amíg nem volt gyermekem, azt mondták, majd megértem, ha lesz, és nem fogok így gondolkodni.
Lehet, hogy én vagyok elcseszve, de most sem értem.
Lehet, hogy akkor érteném, ha tudnék akkora zen mester lenni, hogy mindig, minden körülmények között meg tudnám őrizni a nyugalmamat, és mindent le tudnék reagálni nyugodtan, ahogy azt a szakirodalom írja.

Szerintem várjuk ezzel kb 25 évet. 
Akkor hívjuk át a gyereket egy kávéra, (ha hajlandó erre, már annyira nem csesztük el) és kérdezzük meg hogy:
Figyi, nem baszogattalak én téged túl sokat? MIt kellett volna másképp?
Én nagyon kíváncsi vagyok a gyerek válaszára.